Ötszáz év távlatából: A mohácsi csata újragondolt öröksége Mohács olyan világpolitikai léptékű összecsapás volt, amely a Kárpát-medencét évszázadokra a keresztény Európa és az Oszmán Birodalom ütközőzónájává tette. Ötszáz évvel a mohácsi csata után a magyar történelmi emlékezet fordulóponthoz érkezett. A legújabb levéltári, csatatér-régészeti és antropológiai vizsgálatoknak köszönhetően alapvetően változott meg az 1526-os eseményekről alkotott képünk. A korábbi megállapításokkal ellentétben a tudomány ma már nem szervezetlenségről, hanem fegyelmezett és felelősségteljes katonai helytállásról tanúskodik. A mindössze húszesztendős II. Lajos király segítségkérését érdemben alig hallgatták meg Európa uralkodói. Ennek ellenére a magyar király esküjéhez híven teljesítette kötelességét, és személyes jelenlétével, végül halálával vállalta a felelősséget. A kutatások igazolták, hogy a Magyar Királyság politikai és katonai vezetése az oszmán szuperhatalom ellen a kor logisztikai és demográfiai korlátai között elérhető legnagyobb mozgósítást hajtotta végre. Az augusztus 29-i gyors támadás nem felelőtlenség, hanem tudatos taktikai döntés volt. A hadvezetés felismerte: az egymás után beérkező oszmán seregtesteket csak részenként lehet megkísérelni legyőzni, mielőtt a nyomasztó túlerő egyetlen szilárd harcrenddé áll össze. A csatatéren a magyarok mellett cseh, morva, sziléziai, lengyel, horvát és szerb alakulatok, valamint a pápai pénzügyi támogatással felfogadott itáliai és német zsoldosok mintegy 25-27 ezer fős serege állt szemben I. Szulejmán szultán és Ibrahim nagyvezír nagyjából 50 ezer fős harcoló kötelékével. A király fővezérnek Tomori Pál kalocsai érseket nevezte ki, aki korábban tapasztalt katonatisztként szolgált a végvidéken. Az oszmán sereg a kétszeres számbeli fölényen túl logisztikában, szervezettségben és tűzerőben – a több mint háromszáz ágyúból és több ezer janicsár puskásból álló tüzérségi egységek révén – messze felülmúlta a korabeli európai átlagot. A kezdeti roham sikerei után a keresztény sereg a szultáni derékhad szervezettsége és a pusztító tűzerő miatt megsemmisítő vereséget szenvedett. A kimenekíteni próbált Lajos király az időközben kitörő viharban megáradt vízfolyásba zuhanva, nehéz páncélzatában vesztette életét. A menekülés körülményeit jelzi, hogy az uralkodó segítségére siető kíséret tagjai közül többen megfulladtak a mocsaras terepen. A politikai elit rendkívüli veszteséget szenvedett: hét főpap – köztük Tomori Pál és Szalkai László esztergomi érsek –, tizenhat zászlósúr, az udvari sereg teljes parancsnoki kara, a kapitányok többsége, összességében mintegy háromszáz előkelő esett el a harcmezőn. Ma már több történész hangsúlyozza: a magyar köztudatban élő tragikus, lemondó Mohács-kép a 19. századi romantika és az 1848–49-es szabadságharc bukása utáni korszak szüleménye. A romantikus történetírás a bukást belső morális hanyatlásnak, belső széthúzásnak vagy árulásnak tulajdonította, míg a modern kutatások objektívebb képet mutatnak. A csatamezőre kivonuló védősereg a korabeli Európában is kiemelkedőnek számított. A francia vagy az angol király sem tudott lényegesen nagyobb sereget kiállítani. Szapolyai János erdélyi vajda állítólagos 20-25 ezres felmentő, de elkéső serege mítosz; az Erdély irányába várt török támadással számoló király Szapolyait Erdély védelmére utasította. A vereség valódi oka nem a széthúzás, a belső viszályok, hanem a hatalmas erőforrás- és létszámkülönbség volt. Az Oszmán Birodalom I. Szelim hódításai, Egyiptom és a Közel-Kelet elfoglalása után a világ egyik legnagyobb és leggazdagabb hatalmává vált. A magyar haditanácsnak nem volt más választása, mint felvállalni a nyílt csatát. Egy elhúzódó háborúban az oszmán seregek túlereje fokozatosan őrölték volna fel a védelmet. A magyar nehézlovasság által indított roham eredetileg reális harcászati esélyt kínált arra, hogy a szultáni fősereg megérkezése előtt szétszórják a felvonuló támadókat. A török tüzérség döntötte el a küzdelmet, amikor a lovassági roham fennakadt ezen a védelmi vonalon. Bár a vereség a középkori magyar államkeretek felbomlásához és a hármas osztottsághoz vezető folyamat kezdetét jelentette, az ellenséggel szembeni ellenállás a későbbi évszázadok államiságért vívott küzdelmeinek hivatkozási alapja maradt. A félévezredes jubileum a tényekre épülő tisztelgés ideje: a tudományos eredmények tisztázták a mohácsi résztvevők és II. Lajos király téves megítélését, rávilágítva a túlerővel szemben vállalt kötelezettségteljesítésre..
|
|