Wass Albert pályáját, miként oly sok sorstársa életét, erőszakosan osztották két részre a második világháború végének eseményei: a menekülés, majd az emigráció. Erdélyi mágnáscsaládból származott, elődeinek nagy szerepe jutott Erdély történetében. Annak az erdélyi arisztokráciának a képviselője volt, amely társadalmi állását sohasem privilégiumok, hanem kötelezettségek forrásának tekintette.

A Kolozsvár és Marosvásárhely között elterülő Mezőség szülötte volt. Válaszúton látta meg a napvilágot, s igazából egész élete során, a száműzetésben is, ennek az elhagyatott, szegénységbe merült tájnak a krónikása maradt.

Tanulmányait a nagy múltú kolozsvári Farkas utcai Református Kollégiumban kezdte. Kiváló nevelésben részesült itt, és egy egész életre szóló értékrenddel vértezte fel magát. Ezt követően gazdasági tanulmányokat folytatott a Magyaróvári, majd a Debreceni Gazdasági Akadémián. Majd Németországban és a Sorbonne-on tanul. Megszerzett, elismert tudása révén 1944-ben az újra magyarrá vált kolozsvári egyetem díszdoktorává avatják.

Tanulmányai végeztével viszszatért családi birtokára, s gazdálkodni kezdett. A gazdálkodásról azonban minduntalan az irodalmi pálya ragadta el. Ifjú íróként az Erdélyi Fiatalok mozgalmában keresett társakat, ennek a mozgalomnak az erős közéleti érdeklődése, nemzeti felelősségtudata őt is magával ragadta. Meggyőződése szerint az erdélyi birtokos rétegnek – az úgynevezett „történelmi osztály” leszármazottainak – az erdélyi magyar nép oldalán kell elkötelezett szerepet vállalnia. Kivált a kisebbségi sorsban, amelynek az erdélyi magyarságra nehezedő terheit mint író és mint közéleti férfi Wass Albert fokozottabban élte át. Meggyőződése volt, hogy az erdélyi magyarság lassanként fel fog morzsolódni a bukaresti uralom nyomása alatt. Ezért is fogadta lelkendező örömmel az 1940-es nagyhatalmi döntést, amely Erdély északi és keleti részét visszajuttatta Magyarországnak, és fogadta örömmel a Honvédség bevonulását. Erről Jönnek! című riportkönyvében adott számot, ez azóta több új kiadásban is az olvasók elé került.

Első verseskötetei és az 1932-ben megjelent A temető megindul című szavalókórusra írt színműve magára irányította az erdélyi helikonisták figyelmét, melynek révén meghívást kapott a gróf Kemény János marosvécsi birtokán megrendezett, vadászattal egybekötött, irodalmi és művészeti találkozóra. Wass Albert tagja lett ezáltal a helikoni írók társaságának. A Baumgarten-díj csak egyike volt azon szakmai és társadalmi elismeréseknek, amelyekben részesült. 1942- ben Klebelsberg-díjat, 1944-ben pedig Zrínyi irodalmi díjat nyert. 1939-ben tagja lett az Erdélyi Irodalmi Társaságnak és a Kisfaludy Társaságnak, végül pedig 1944-ben a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai sorába választotta.

A szovjet előrenyomulás következtében a hazától, a szülőföldtől való kényszerű elválás utolsó pillanataira a következőképpen emlékezett vissza az író:

„Az orosz tankok ott dübörögtek már a feleki úton, zúdult a halál Kolozsvárra. (...) Az utcák üresek voltak, halálosan üresek, mint éjfélkor a temetők. A Mátyás szobor megett ott állt komoran, gyönyörű szépen a Szent Mihály templom, s szemben vele a Bánffy palota, mellette mindjárt az apácák gondozásában levő Központi Szálló és Étterem előtt két szürke apáca térdelt a szennyes járdán imára tett kezekkel, s néztek fel a templom tetején csillogó aranykeresztre némán, mozdulatlanul. Két apró kis megrettent emberi lélek a nagy üres térségben, ágyúszó és tankdübörgés közepette. (...) Abban a pillanatban éreztem, tudtam, hogy az a világ, az én világom, amiben felnőttem, menthetetlenül összedűlt, elpusztult, befejeződött.”

Kolozsvárról távozva egységeivel a Szilágyságon át Szatmárig harcolt, majd a Tisza-vonalnál Fónagy vezérkari ezredes mellett, mint annak segédtisztje igyekezett az orosz előrenyomulás megállításában szerepet vállalni. Harca egészen addig tartott, amíg 1945 húsvétján Sopronnál el nem hagyta Magyarországot.

Ettől kezdve, ami életében meghatározó és kitörölhetetlen érték volt – a szülőföld, a táj, a nyelv, az emberek, a hazai levegő, az otthoni gondok és gondolatok – műveiben éltek tovább ugyanolyan vagy még határozottabb formában. Minden életviszonya és körülménye egy csapásra megváltozott. Egy dolog azonban mégis állandó maradt. Egyszerűen nem tudott és nem is akart másról írni, mint Erdélyről. Minden regénye, novellája, azoknak minden egyes mondata Erdélyről szól, Erdélyről mesél, Erdéllyel kapcsolatos.

Először Németország amerikai megszállási zónájába, majd az Egyesült Államokba távozott. Életművének meghatározó része az Egyesült Államok-beli emigrációjában született. Elbeszélés- és verseskötetek, regények és dokumentumértékű életrajzi vallomások. És nem is csupán a magyar irodalom legnagyobbjai közé sorolható műveivel mentette a magyar szót és magyar lelkiséget, hanem hatalmas irodalomszervező igyekezetével és vagyonával is. Ő alapította meg az egykori Erdélyi Szépmíves Céh mintájára, 1962-ben az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet (American Hungarian Literary Guide), mely szervezet taglétszáma hat-nyolcszáz fő között váltakozott.

Wass Albert saját kiadóvállalatot is alapított. Danubian Press néven, amely nem csak könyveket, hanem az Amerikai Magyar Szépmíves Céh által kiadott angol nyelvű folyóiratokat is megjelentetett. Az Erdély és kérdéskörével foglalkozó Transylvanian Quarterly, majd a magyarság általános problémáit felvállaló Hungarian Quarterly című negyedéves folyóiratok hosszú távú kiadását az előfizetők alacsony száma lehetetlenítette el. Utolsó kísérlete 1988-ban kezdődött, a Central European Forum című periodika megalapításával. A folyóirat féltucatnyi közép-európai nemzetiség (lengyelek, ruszinok, szlovákok stb.) regionális problémáira igyekezett a figyelmet ráirányítani, azonban ez a kezdeményezése is az érdektelenség és támogatás hiánya miatt szintén meghiúsult.

Tevékenysége azonban mégsem volt hiábavaló. Összesen tizenkilenc magyar és negyvenhárom angol nyelvű, leginkább ismeretterjesztő témájú könyvet – és a fentebb említett három – folyóiratot adtak ki, melyek tiszteletpéldányait díjtalanul küldték el a jelentősebb amerikai középiskolai és egyetemi könyvtárak számára.

Ezen tevékenységéért a románok 1979 őszén hírlapi hajszát indítottak ellene, lejáratására törekedve, majd mint háborús bűnöst Románia hivatalosan kérte kiadatását, melyet az Amerikai Egyesült Államok természetesen elutasított. Saját elmondása és közvetlen környezetének vallomása szerint még a hetvenes években is több merényletet kíséreltek meg ellene a Securitate ügynökei, akiknek a fegyvereiből származó golyónyomokat Wass Albert még a vele készült, 1996-ban forgatott riportfilm során is meg tudta mutatni. E merénylet két elkövetőjét az amerikai rendőrség el is fogta, de mivel román diplomata-útlevéllel rendelkeztek, elengedte őket.

Utolsó társadalmi kísérlete a nevét viselő Gróf Czegei Wass Albert Alapítvány megalapítása volt, amely alapító okiratában a következőket tartalmazza:

„A Gróf Czegei Wass Albert Alapítvány pénzalapja segítséget szándékozik nyújtani minden olyan személynek, szervezetnek, amely tevékenységével az összmagyarság kultúráját szolgálja. Az alapítvány célja az, hogy az óhazában, kisebbségben és a világban szétszórattatásban élő magyarságot a szellem erejével összetartsa.”

Wass Albert sírja a marosvécsi kastély parkjában

Ezen alapítványa a mai napig igyekszik gondoskodni – az alapító okirat szellemében – a vállalt célkitűzések megvalósításáról.

1998. február 17-én öngyilkos lett. Az állandó mellőzöttség, sikertelen szervezései és a magány késztette tragikus cselekedetére. Öngyilkosságához – többek véleménye szerint – hozzájárult az a körülmény is, ahogyan Budapest állampolgárságának kérelmére reagált.

Hamvainak kálváriája azonban még nem ért véget. Kívánsága szerint abban a szellemi környezetben kívánt nyugodni, amelynek szellemisége egész életén keresztül áthatotta. Marosvécsén temették tehát el. Ezt valóságos sajtóhadjárat követte a háborús bűnös vádakat hangoztató románok részéről, majd az író marosvécsi sírján elhelyezett márvány emlékművet is összetörték ismeretlen kezek. Valójában most sem csillapodtak le a viharok Wass Albert emléke körül: ez az emlék, az írói örökség ma is védelemre és gondozásra szorul.

A Történelmi Vitézi Rend főkapitánya 2007-ben hazafias munkássága elismeréseként poszthumusz vitézzé avatta.

Vissza