kép: Fortepan
Nyolcvankét éve történt a magyar hadtörténelem legsúlyosabb veresége
2025.01.11.
1943 januárja a magyar történelem egyik legtragikusabb időszaka. Nyolcvankét év telt el azóta, hogy a Don-kanyarban a magyar 2. hadsereg szinte teljesen megsemmisült a szovjet Vörös Hadsereg által indított támadás következtében.
A magyar 2. hadsereget 1942-ben vezényelték a keleti frontra a németek követelésére, mintegy a Magyarországhoz visszatért területek megtartásáért cserébe, azzal a céllal, hogy hozzájáruljon a Szovjetunió elleni hadjáratukhoz. A mintegy 200 ezer fős haderőt az orosz téli időjárási viszonyokra nem tudták felkészíteni. A honvédek jelentős része a frontra indulás előtt nem rendelkezett megfelelő téli ruházattal, korszerű fegyverzettel vagy páncélos támogatással. A német igényeket hosszas alkudozás után sikerült leszorítani, de azon az áron, hogy a magyar csapatokat hadászati vonatkozásban a németeknek rendelték alá, a felfegyverzést illetően pedig csak szóbeli ígéretet kaptak Berlinből.
A 1942 nyarán érkeztek meg a Don folyóhoz, ahol védekező állásokat építettek ki. A tél beköszöntével a helyzet tovább romlott: az ellátás akadozott, a katonák morálja meggyengült, miközben a szovjet erők folyamatosan készültek egy átfogó támadásra. 1943. január 12-én a Vörös Hadsereg megindította az Uriv és Scsucsje körzetéből az áttörést. A támadás 30-35 fokos hidegben kezdődött meg. Az urivi hídfőből már az első napon 8-12 kilométer mélyen beékelődtek a magyar védelembe. Január 14-én a voronyezsi front középső és déli részén is támadás indult, a szovjet harckocsi-hadsereg a scsucsjei hídfőben 50 kilométer szélességben törte át a magyar védelmet. A 2. magyar hadsereg egy hét kimerítő küzdelem után összeomlott és elvesztette a harcképességét, a szovjetek jelentős technikai és létszámbeli fölénye felőrölte. A heves harcokban rengetegen estek el, sebesültek meg, estek fogságba. A rettenetes hidegben nem működtek a fegyverek és a gépek. A visszavonulás káoszba fulladt, a csapatok szétszóródtak, igen sok katona a fagy, az éhség és a kimerültség áldozata lett. A szovjet gyűrűből közben nagyobbrészt kitörő magyar katonák zömében már fegyverek nélkül próbáltak gyalogszerrel visszajutni a hátországba.
A Bodrog-közi Kenézlő községből származó vitéz Kerezsy János, a kassai 21. gyalogezred III. zászlóaljának eü. szakaszvezetője szerint 1200 fős zászlóaljából jó, ha 200-an kerültek haza, a többiek elestek, megfagytak, eltűntek az orosz hómezőkön. A doni hadművelet idején huszonegy éves katona 87 évesen így emlékezett vissza: Ottmaradtunk 17-éig, sajnos mi voltunk az utolsók, a hátvédalakulat, ezért később három gyűrűn kellett áttörnünk. Megindultunk végül, de olyan 20 km után már be is kerítettek minket, de áttörtünk, mentünk tovább. A második gyűrűt a németek törték át nekünk. Összekeveredtünk már akkorra, tüzérek, ló nélküli huszárok, híradósok... szét voltunk verve, megbomlottunk. A harmadik gyűrűnél végleg elvéreztünk. Utána már csak jöttünk, ki hogy tudott. Én kb. egy hónapig jöttem visszafelé, reggeltől estig gyalogoltunk, nagy hóban, fújt nagyon a szél. Falvakban megálltunk, pihengettünk, pajtákban, itt-ott. Ellátás semmi nem volt, amit az a szerencsétlen orosz tudott adni, hordós savanyú káposztát, meg ilyeneket, azon éltünk. A lábam úgy fagyott el, hogy dagadt a lábam, és egy pajtában lehúztam a bakancsot. Vissza már nem tudtam húzni. Volt egy pokrócom, szétszaggattam, rákötöztem, úgy mentem tovább. Gondoltam, megyek, amíg bírok, ha meg nem bírok, akkor... Útközben egy lovas szánkán ráismertem egy géppuskásunkra, az felvett, volt még egy helyük. Bjelgorodig elvittek egy elsősegélyhelyre. Ott felszálltunk egy vagonba, azzal Vorozsbáig eljutottunk, onnan egy kórházvonattal Kijevig mentünk.